Az ókori görögök aromafürdőt készítettek belőle. A rómaiak elégették, mert úgy hitték, hogy a füstje elűzi a skorpiókat. A germánok számára szent volt, Freya istennőnek áldoztak vele. A kereszténység idején a Mária-szimbólumok egyike volt. A kakukkfűnek egyéb elnevezései is vannak, pl.: vadkakukkfű, mezei kakukkfű, démutka.

A legtöbben a Földközi-tenger térségében honos kakukkfüvet, mint kedvelt fűszert ismerik, ami nélkül elsősorban a dél-európai konyha ízletes ételei elképzelhetetlenek volnának. A francia konyhában a kakukkfű a "Bouquet garni" nevet viselő kis fűszercsokor alkotóeleme, amit főzéskor levesekhez, szószokhoz és egytálételekhez adnak és tálalás előtt eltávolítanak. A "Bouquet garni" a kakukkfű mellett jellemzően babérlevelet, rozmaringot, turbolyát, bazsalikomot és legtöbbször petrezselymet is tartalmaz.

De a kakukkfű régóta ismert gyógynövényként is. Már a római államférfi, Plinius - aki majd 2000 évvel ezelőtt írásaiban összegyűjtötte az ókor orvoslási és botanikai tudományát - is ajánlotta a gyógynövényt kígyómarásra és fejfájásra. Nagy Károly is írt gyógynövényes könyvecskéjében egy kakukkfűből készült főzetről, amit a bőr tisztátlanságának, ízületi fájdalmak kezelésére használtak. A kakukkfűteát a népgyógyászatban még ma is fogyasztják gyomor- és bélpanaszok, valamint a húgyhólyag gyulladásai esetén.

Ma már tudjuk, hogy a kakukkfű hatóanyagai, elsősorban fő alkotóelemként timolt és carvacrolt tartalmazó illóolaja erős nyák- és görcsoldó, valamint gyulladáscsökkentő hatással bír. A kakukkfűkivonat egyúttal növeli az ellenállóképességet a leggyakoribb, gyermekeknél is előforduló légúti fertőzések kórokozóival szemben. A modern fitoterápiában ezért sikeresen alkalmazzák a kakukkfűkivonatot tartalmazó növényi eredetű gyógyszereket a köhögés és bronchitis kezelésére, főleg ha a betegség erős nyákképződéssel jár.