Gasztronómiai csendéletek

 

 

A műfaj történetének kezdete a Kr. e. 5. századig, a görög Zeuxis legendás alakjáig nyúlik vissza, aki egy alkalommal olyan élethűen festett meg egy szőlőfürtöt, hogy a madarak rászálltak, hogy csipegessenek belőle. Pompeji falfestményeken és római mozaikokon találhatók a műfaj történetének további bizonyítékai.

A művész lelkiállapota azonban ritkán olyan nyíltan egyértelmű, mint Van Gogh esetében. A kora reneszánsz mesterek, akik a középkor századai után ismét felelevenítették a csendéletek témáit, arra törekedtek, hogy az ábrázolt tárgyakat valami szellemi tartalommal is feltöltsék. Választott tárgyaik gyakran sajátos szimbolikus jelentést is hordoznak (a liliom például a tisztaság jelképe). Képeiken az élet mulandóságának szimbólumai tűnnek fel: leggyakrabban a koponya, amint ételek és virágok között az idő múlására, az élet hívságára figyelmeztet.

A 15. században kezdődött az a folyamat, melynek során a művészek figyelmüket mind teljesebben összpontosították a csendéleti elemekre. A következő század végére Caravaggio új, naturalisztikus stílusa már meglepően virtuóz csendéleteket szült. A Gyümölcsös kosár például elsősorban nem az ábrázolt tárgyak narratív vagy szimbolikus tartalmaira épül, hanem Caravaggio abbéli meggyőződését fejezi ki, hogy az élettelen világ legalább akkora hatással van a művészre, mint az alakok meg az arcok, és hogy a gyümölcsök, virágok hű megfestése sem kíván kevesebb tudást.

Floris van Schooten 1590-1655

Az északi csendéletfestészet a 17. századi Hollandiában érte el aranykorát, amikor is a polgárok örömüket lelték abban, hogy otthonaikat a birtokukban lévő tárgyak tökéletesen hű képeivel díszítsék.

Az olyan művészek, mint Van Beyeren, aki a díszes asztalon egymásra halmozott gyümölcsök, hús, hal, üveg és ezüst színpompás káprázatát festette meg, vagy mint Coorte, aki viszont képes volt egyetlen spárgaköteggel lenyűgöző illúziót teremteni. A mélyebb tartalmak azonban változatlanul leplezett formában voltak jelen még a legpontosabb ábrázolásokon is.

Chardin: Fehér asztalterítő (1737) című képén mutatta meg, micsoda átalakulások mehetnek végbe egy csendéleten, ha az nem luxustárgyak laza, szervetlen halmaza, hanem köznapi eszközök harmonikus rendje.

A művészek gyakran festettek pusztán azzal a céllal csendéletet , hogy rátermettségüket, ügyességüket bizonyítsák, és hogy az emberek tetszését kivívják.

Rembrandt kevés csendéletet festett, de azok szinte egytől egyig mesterművek. Jellegzetes a fény-árnyék drámai kezelése, a textúra és a színek kezelése drámai atmoszférát teremt.

Odilon Redon, a szürrealisták szimbolista elődje már túljutott az objektív, akkurátus megjelenítésen, behatolt a virágok tünékeny szépségének titkába is. Cézanne a csendéletben találta meg az ideális terepet a képi kifejezőeszközök kutatásához, ugyanis kitartóan dolgozhatott a látható világ és a vászon sík felületének összehangolásán, így születtek meg almáiban, ferde asztallapjaiban a monumentális valóság képei.

Az általa keresett valóság nem akar szembeszállni a festék valóságával, semmi köze a bűvészkedő illuzionizmushoz A Cézanne-t követő kubistákat a csendélet azzal ejtette rabul, hogy lehetőséget kínált a tárgyak felbontására és újjáépítésére. Nem sokkal később az alkotók, hátat fordítva a korábbi módszerüknek, már valódi tárgyakat (csomagolópapírt, újságpapír-kivágásokat) ragasztottak képeikre; ezzel fejezték ki a valóság ábrázolása és a tényleges valóság közötti tudatosult ellentétet. Ez a viszony sok, az érzékelés természetét és a művészet jelentését (vagy érvényességét) kutató 20. századi művészt foglalkoztatott. Jasper Johns eldobott sörös dobozokat alakított át időálló, bronzból öntött szoborrá - így akarván elgondolkodtatni bennünket a valódi és az ábrázolt közötti tátongó szakadékról.